Belső inflációs nyomás?

Az alapprognózis másik kiemelt feltételeként a fentebb vázolt fiskális és jövedelempolitikai célkitűzések megvalósítása szerepelt. Az általunk szükségesnek ítélt gazdaságpolitikánál lényegesen expanzívabb fiskális politika makrogazdasági következményeinek bemutatása is érdeklődésre tarthat számot.

Modellszámításaink szerint, ha az államháztartási beruházások változatlan üteme mellett jelentősen növekedne a kiadások összege, akkor ez mindenképpen a lakossági fogyasztás növekedésével járna. Ugyanis akár a kifizetett transzferek összege emelkedik, akár a költségvetési intézményekre költött pénz (ez utóbbi elsősorban béremelést jelent a közszférában), mindenképpen emelkedne a lakosság rendelkezésre álló jövedelme. Márpedig ezt a többletforrást a háztartások jelentős hányadban fogyasztási javakra költenék, különös tekintettel az utóbbi években felhalmozódott nagy mértékű elhalasztott fogyasztásra. Mindez önmagában nem lenne baj, hiszen a belső kereslet élénkülése javítaná a hazai vállalatok pozícióját is. A fenti szcenárió esetén az egyik gond az lenne, hogy a kiadásnövelés következtében megemelkedő államháztartási hiány nagyobb terheket jelentene a következő évek költségvetései számára. A lakossági megtakarítások a hiánynál kisebb mértékben emelkednének, csökkentve ezáltal a versenyszféra beruházásait és/vagy növelve a külső finanszírozási igényt, azaz valószínűsíthetően a többlet-kereslet hatására kisebb beruházási és nagyobb fogyasztásnövekedési ütem alakulna ki.

Lényegi hatás lenne még ebben az esetben az infláció magasabb értéke, ami a megnövekedett kereslethez csak részben alkalmazkodó kínálattal magyarázható. Magasabb árak esetén viszont a fent vázolt reálgazdasági hatások némileg tompulnának, hiszen a magasabb inflációs pálya adott nomináljövedelem növekedés esetén kisebb reálkereslet-növekedést jelentene, s a költségvetés bevételei is emelkednének, ami az említett többlethiányt csökkentené.