A családi adózás nemzetközi tapasztalatai

Az Európai Unióban az állami adóbevételek közel negyede személyi jövedelemadóból származik. Az országok között azonban jelentős az eltérés az adóbevételek nagyságában, és az adók szerkezetében is. Az egyes államokban más és más az adókulcsok száma és mértéke, a sávhatárok nagysága, a kedvezmények és mentességek köre, vagy éppen az adóköteles jövedelmek típusa. Ezek mindegyike külön-külön is befolyásolja az adórendszer hatékonyságát: a bevételek összegét, az újraelosztás mértékét és a foglalkoztatásra gyakorolt hatását.

A családi adózás lényege az, hogy az egyén anyagi körülményei mellett az átlagosnál jobban figyelembe veszi a család anyagi körülményeit, illetve azokat a tényezőket, amelyek ezt befolyásolják (leginkább az összes jövedelmet és az eltartottak számát). Ha abból a szempontból vizsgáljuk a jövedelemadó-rendszereket, hogy milyen módon veszik figyelembe az adózó családjának helyzetét, akkor két típust érdemes elkülöníteni:

• A "szokásos" egyén alapú adórendszer is támogathatja, és gyakran támogatja is különböző kedvezményekkel és mentességekkel a gyermekvállalást. Ezek azonban többnyire nem veszik figyelembe a házastárs jövedelmét, illetve azt, hogy hány kereső van egy családban.

• A családi adózás már az adóalap kiszámításánál figyelembe veszi a háztartás jövedelmét, sőt ezen túlmenően a keresők, illetve az eltartottak számát is.

A nemzetközi gyakorlatban mindkét adórendszerre találunk példát. Fontos azonban megjegyezni, hogy az adórendszer a kormányok családpolitikájának csupán egy eleme. A támogatások szerkezete, az egyes közszolgáltatásokhoz (közlekedés, oktatás, egészségügy) kapcsolódó jogosultságok rendszere, vagy a törvényhozás szemlélete legalább olyan fontos és hatékony eszköze a szociálpolitikának, mint az adórendszer.

A fentiek alapján tehát a családi adózás lényege, hogy figyelembe veszi a családon belüli összes jövedelmet, majd szociálpolitikai szempontok mérlegelése alapján átcsoportosítással kompenzálja a progresszív adózásból fakadó hátrányokat. Ha egy kétfős háztartásban egy kereső van, akkor az egyén alapú adózás szerint ő magasabb adókulcs alapján több adót fizet, mint ha a jövedelmet két részre osztják és külön-külön adóznak a házastársak. A leglényegesebb eltérés a családi adózás egyes formái között annak mentén alakulhat ki, hogy milyen arányban oszthatják meg jövedelmüket egymás között a házastársak, illetve, hogy a gyermekek/eltartottak száma milyen mértékben befolyásolja az adó nagyságát. A nemzetközi gyakorlatban a fenti elemeknek számos kombinációja létezik.

Az OECD tagországainak többségében egyén alapú adórendszer működik, emellett bőven találunk példát a családi adózásra (például Franciaországban, Luxemburgban, Svájcban), de vannak a kettő kombinációját alkalmazó, vegyes adórendszereket működtető államok (pl. Spanyolország és az Egyesült Államok) is.

Franciaországban a családi adózás lényeges eleme 1945 óta az ún. családi faktor, amely a keresők és eltartottak számát tükrözi, különböző szorzószámok felhasználásával. Az összes adókötelezettség megállapításához először ki kell számolni ezt a családi faktort. Ennek értéke házastársanként 1, az első két gyermek gyermekenként felet-felet, minden további gyermek, illetve eltartott pedig plusz 1-et jelent. Az egyedülálló szülőként gyermeket (gyermekeket) nevelők szintén fél egységgel növelhetik családi faktorukat. A háztartás teljes adókötelezettségének kiszámításához a család teljes jövedelmét el kell osztani a családi faktorral, majd ennek az adóját meg kell szorozni a családi faktorral (lásd a táblázat legalsó sorában). A francia adórendszer azonban gyermekenként maximálja a családi adózás által elérhető nyereséget és a korlátok a családi faktorhoz hasonlóan úgy viszonyulnak egymáshoz, hogy a támogatás a második gyermek után, a harmadik gyermek megszületésével jelentősen nő.

A családi adózás célja Franciaországban egyértelműen a gyermekvállalási kedv ösztönzése volt, és abból a szempontból mindenképp sikeresnek tekinthető, hogy a születési arány nőtt, s a három vagy többgyermekes családok közel hetven százaléka például egyáltalán nem fizet jövedelemadót. Azzal kapcsolatban viszont ellentmondásosak a kutatási eredmények, hogy az ország - európai viszonylatban imponáló - demográfiai adatai mennyiben köszönhetők az adórendszernek. Franciaországban a családi adózás mellett rendkívül fejlett a gyermekgondozás infrastruktúrája, a gyermekvállalás nem feltétlenül töri  meg a nők karrierjét és életpályáját. Tény, hogy a francia születési ráta 1,88-as értéke jóval magasabb, mint az európai országok többségében, de egy nemrég készült kutatás például arra a megállapításra jutott, hogy a német adórendszer jobban támogatja a gyermekvállalást, mint a francia. Ez azzal is magyarázható, hogy az egyes paraméterek (kulcsok, sávhatárok, korlátok) pontos értéke legalább olyan fontos, mint az adórendszer általános jellege.

Az Egyesült Államokban és Németországban a francia gyakorlathoz képest egyszerűbb a helyzet: a házastársak 50-50 százalékban megoszthatják egymás között kettejük teljes jövedelmét. A tengerentúlon ezen kívül az is megengedett, hogy a két házastárs együtt adózzon a család teljes jövedelme után. Ebben az esetben a sávhatár összege egy bizonyos jövedelemszintig duplája annak, mintha külön adóznának, azaz a végeredmény pont annyi, mintha 50-50 százalékban osztanák meg a család teljes jövedelmét. Az említett jövedelemszint felett az adótörvény szerint alacsonyabb sávhatárral kell kalkulálni, így a külön-külön is jelentős jövedelemmel bíró házastársaknak nem éri meg a közös adózást választani.

Belgiumban a jövedelem megosztása csak bizonyos feltételek mellett, korlátozottan lehetséges. Abban az esetben, ha a második kereső jövedelme nem éri el a háztartás teljes jövedelmének 30 százalékát, addig az összegig átcsoportosítható hozzá az első kereső jövedelme. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a közös jövedelem megosztása csak 30/70 arányig lehetséges. Egy másik lehetséges forgatókönyv az, ami alapján a dán adórendszer működik. Ha a házaspár egyik tagja nem képes teljes mértékben kihasználni az egy bizonyos jövedelemszintig minden adózónak járó csökkentett adókulcsot, akkor a kedvezmény megmaradt részét igénybe veheti a házastárs is.

A nemzetközi példák és az elméleti kutatások alapján a családi adózás legfontosabb jellemzői a következők:

• Ha nem az adózókat, hanem a háztartásokat tekintjük a gazdálkodás alapegységének, akkor a családi adózás bizonyos szempontból méltányosabb, mint az egyéni. Két azonos összjövedelmű család ugyanis a családi adózásnál biztosan ugyanannyi adót fizet, míg az egyén alapú adózásnál ez nem feltétlenül van így. Az a család, ahol nagyobb a különbség a házastársak jövedelme között, több adót fizet az adókulcsok progresszivitása miatt.

• A családi adózás viszont nem veszi figyelembe, hogy a család összesen hány órát dolgozott. Ha két család összjövedelme megegyezik, ugyanannyit adóznak akkor is, ha az egyik családban csak egy fő dolgozik (és keresi meg a család teljes jövedelmét), mint a másik családban, ahol mind a két házastárs aktív kereső. Itt az első család jobb helyzetben van, hiszen a nem dolgozó házastársnak több ideje marad házimunkára és gyermeknevelésre, miközben adóterhelése ugyanolyan mértékű, mint a több munkavállalós családoknak.

• A háztartások szempontjából a második kereső jövedelmének változatlansága mellett az egyéni adórendszerhez képest annál nagyobb a családi adózás bevezetéséből származó munkavállalói haszon, minél magasabb az első kereső jövedelme. Ez azt jelenti, hogy a támogatás nagysága az első kereső jövedelmével arányosan nő.

• Az első kereső jövedelmének változatlansága mellett az egyéni adórendszerhez képest annál nagyobb a családi adózás bevezetéséből származó haszon, minél alacsonyabb a második kereső jövedelme. Ebben az esetben a támogatás nagysága a második kereső jövedelmével fordítottan arányosan nő.

• A családi adózás bevezetésével csökken az első kereső marginális adókulcsa. Ez növelheti a munkaerő-piaci aktivitást.

• A családi adózás bevezetésével a második kereső adókulcsa növekszik, azaz minden újabb jövedelmi egységből többet kell adóznia, mintha egyén alapú lenne az adórendszer. Ez pedig azért jelent gondot, mert a második keresőnek általában sokkal nagyobb a munkaerő-piaci rugalmassága, mint az elsőnek.