2004. májustól teljes jogú tagjai leszünk az Európai Uniónak. A közösségi valuta bevezetésének menetrendje azonban még mindig nem tűnik teljesen tisztázottnak. A 2003. augusztusában elkészített Középtávú Gazdaságpolitikai Programban (KGP) az euró 2008. január 1-i bevezetését tűzi ki célul a kormány. A Reuters által megkérdezett elemzők a 2009-es, 2010-es dátumot megfelelőbbnek tartanák. A február 15-től hivatalába lépő új pénzügyminiszter is felhatalmazást kapott a menetrend újragondolására. Lengyelországban és Szlovákiában is napirendre került az euró korábban kijelölt bevezetésnek elhalasztása.

Az euro-övezeti tagság elnyeréséhez az ún. maastricht-i kritériumrendszer követelményeinek is meg kell felelni. A néhány makrogazdasági mutatóban megjelenő célrendszer ugyanakkor egy összehangolt gazdaságpolitikai cselekvéstervet igényel. Az államháztartásra, államadósságra, inflációra, hosszú távú kamatokra vonatkozó előírások¹ mellett a nemzeti valuta stabilitását is biztosítani kell. A forintot két éven át lényegében - a jelenlegivel egyébként kompatibilis - +/- 15 százalékos árfolyamsávon belül kell tartani, a "komolyabb feszültségek elkerülése" mellett. Kérdés ugyanakkor, hogy az említett makrogazdasági mutatók elérése érdekében tett lépések miként befolyásolják, illetve határozzák meg az árfolyamot, milyen mozgásteret adnak az árfolyam-politikának.

A konvergencia vizsgálatához természetes kiindulópontot jelent a már csatlakozott, kevésbé fejlett tagországokban lejátszódó folyamatok elemzése. Minthogy a csatlakozás előtti 2-3 év adatait vizsgálva Görögország és Portugália mutatói hasonlítanak leginkább a magyar adatokhoz, érdemes ezt a két országot külön is megvizsgálni. Ha a 2008-as dátumot nézzük, akkor a jelenlegi magyarországi adatokat a csatlakozás évét megelőző 5 év adataival kell összevetni, azaz Görögország esetében az 1996-as, Portugália esetében pedig az 1994-es adatokat érdemes figyelembe venni. Ezek szerint a két országban - a jelenlegi hazai mutatókhoz hasonlóan - az infláció és az államháztartás hiánya tért el jelentősebb mértékben a referencia-értékektől. A görög gazdaságpolitikának ezen felül az államadósság GDP-arányosan 100 százalék feletti szintjével is meg kellett küzdenie.

A fogyasztói árindex alapú reál effektív árfolyamindex felértékelődése volt megfigyelhető a 80-as évek végén, 90-es évek elején a két vizsgált országban. A korabeli valuta erősödése hozzájárult az infláció csökkentéséhez, a termelékenység növekedését meghaladó reálfelértékelődés azonban rontotta a versenyképességet.

A 90-es évek közepétől a csatlakozás előtt álló országok igyekezték elkerülni a nominális felértékelődést. A portugál escudo 12,7 százalékkal értékelődött le nominálisan 1994 és 1998 között, míg a görög drachma 27,2 százalékot vesztett értékéből a csatlakozás előtti években (1999-2001).

Bár a felértékelődés az importált árak és szolgáltatások árának csökkenésén keresztül támogatta volna a dezinflációs pályát, a nemzeti monetáris politikák igyekezték lassítani, illetve megakadályozni a folyamatot. Az ún. konvergencia-játéknak betudhatóan (a csatlakozás dátumának kitűzésével kapcsolatos spekulációk) ugyanakkor erős volt a nyomás a jegybankokra. A hosszú távú kamatkonvergenciának megfelelően a jegybankok a rövid távú kamatokat kevésbé mozgatták, az árfolyam stabilitását sávon belüli intervenciókkal igyekeztek biztosítani. Mindez tükröződik a devizatartalékok ingadozásában is. A görög jegybank arany devizatartaléka 1999-ről 2000-re, mindössze egy év alatt 18 milliárd euróról 14,4 milliárdra csökkent.

Görögország 1998-ban még nem felelt meg a konvergencia-kritériumoknak, így nem csatlakozhatott elsőkörösként az euro-zónához. A célok elérése érdekében a drachmát 12 százalékkal értékelték le (a sáv közepét ennyivel tolták el), mindezt azért, hogy a +/- 15 százalékos sávon belül elkerüljék a további jelentős felértékelődést.

A csatlakozást megelőző nominális felértékelődési nyomás mellett a makrogazdasági mutatók teljesítése is kényszerítőleg hatott. Minthogy a valuta erősödését - a már említett okok miatt - igyekezték elkerülni az országok, az infláció csökkentéséhez egyéb eszközöket is igénybe kellett venni. A fiskális politika kiegyensúlyozottsága elengedhetetlen volt a konvergencia felgyorsításához. Portugáliában 1993-1995-ben kezdődtek a fiskális politika korrekciójára irányuló lépések, Görögországban azonban csak 1999-ben és 2000-ben történt jelentős javulás ezen a téren.

Az államháztartási hiány csökkentésének eszközei eléggé különbözőek voltak a csatlakozás előtt álló országokban. Portugáliában az államadósság magas szintjének csökkentése, a kamatkiadások mérséklésén keresztül jelentős mértékben hozzájárult a deficit lefaragásához. Emellett éltek azzal az - egyébként Franciaországban és Ausztriában is alkalmazott - megoldással miszerint állami cégek egyszeri összeget fizettek be a költségvetésbe, amelynek fejében az állam átvállalta a vállalat alkalmazottainak nyugdíjfizetését. Görögországban inkább adóemelések, illetve új adónemek bevezetése segítette a kívánt egyensúly megteremtését.

A csatlakozás előtti években tehát átfogó reformokba nem kezdtek az országok, egyszeri kiigazításokkal érték el a kívánt hiányszintet. Hozzá kell ugyanakkor tenni, hogy Portugália volt az első ország az euro-zóna történetében, amelyik átlépte a Stabilitási Paktumban lefektetett 3 százalékos GDP-arányos hiányszintet. A belépést követő évben, 2001-ben 4,2 százalékra emelkedett a deficit a nemzeti össztermék arányában, így az Európai Bizottság megindította az ország ellen a kiigazításokat szorgalmazó eljárást.

Görögországban a dezinfláció fenntartása tűnt a legnehezebben teljesíthető feltételnek. 1996-ban még 7,9 százalékos volt a harmonizált fogyasztói árindex, a referencia-időszakra ugyanakkor sikerült 2,1 százalékra csökkenteni. Az államháztartási hiány tervszerű csökkentése azonban lehetőséget adott a fiskális politika adminisztratív eszközeinek igénybevételére is. A sikeres dezinflációban ugyanis kulcsszerepet játszottak a hatósági árintézkedések. Az Európai Bizottság 2000-es konvergencia jelentésében 2,4 százalékpontra becsülte az árszabályozás és adócsökkentés címén végrehajtott központi árcsökkentést.

Összességében tehát három szempontot mindenképpen érdemes figyelembe venni az euro-zónás csatlakozás menetrendjének módosításánál. Először is a közös valuta bevezetésének dátuma nominális horgonyként szolgál, ami ily módon alakítja a várakozásokat illetve elősegíti a gazdaságpolitika tervezhetőségét. Ebből a szempontból érdemes figyelembe venni az inflációs célkitűzés rendszerében is, hiszen a jelenlegi monetáris politikában az árstabilitás is közbülső célként szerepel. A hosszú távú hozamokban ugyan már megjelenik a 2009-es csatlakozás lehetősége is, a dátummal kapcsolatos gyakori módosítások azonban növelik a piaci kockázatot. Másodszor a már csatlakozó országok tapasztalatai azt mutatják, hogy az integráció csak megfelelő gazdasági struktúra és versenypozíciók esetén lehet sikeres. Mindez megmutatkozott abban is, hogy a csatlakozó országok igyekezték elkerülni, hogy felülértékelt árfolyammal lépjenek be a valutaunióba. Az infláció csökkentésének tehát egyéb eszközeit is szükséges igénybe venni, a dezinflációt fiskális oldalról is meg kell támogatni. A harmadik szempont szorosan kapcsolódik az előzőhöz. Az államháztartási hiány csökkentése szükséges ahhoz, hogy a dezinflációs pálya fenntartható maradjon és egy megkésett, kényszerítőleg ható fiskális korrekció ne okozzon jelentősebb árfolyamkilengéseket.

Konvergencia-mutatók eltérése az euro-zónás csatlakozás előtti 5 évben (százalékban az adott évi kritériumértéktől)